The Masters Collection címmel pár hónapja új sorozatot indított a Hungaroton. „…legnevesebb művészeinek ikonikus felvételeit gyűjti össze” a cég e kiadványokban. „Olyan felvételeket, melyek nemcsak egy életművet, hanem egy kort határoznak meg…” – foglalják össze a szerkesztők az alapelveket a lemezborítón. Eddig három album jelent meg, mindegyik három-három CD-t tartalmaz. Mintegy három és félórányi zene már alkalmas arra, hogy ha csak keresztmetszetszerűen is, képet adjon egy-egy előadói pályáról, még ha az a legnagyobbak és legösszetettebbek közé tartozik is.
Márpedig úgy fest, itt valóban a legnagyobb életművekről van szó: az eddig megjelent három doboz közül az első Cziffra György magyarországi felvételeiből válogat, a második a Tátrai Vonósnégyes néhány emlékezetes hanglemezét teszi közzé újra, míg a legutóbbi gyűjtemény, amelyről ebben a cikkben lesz szó, Ferencsik János portréját kínálja. Egy olyan lemezalbum, amely a The Masters Collection sorozatban jelenik meg, részben arra jó, hogy azoknak, akik még életében hallhatták a kiválasztott előadót, felidézze művészetüket, de tekintettel arra, hogy régi nagyságokról van szó, egy másik lehetséges funkció legalább ilyen fontos: az újabb generációk ezekből az antológiákból ismerhetnek meg olyan kivételes művészeket, akiknek eddig csak hírét hallották.
Ferencsik János (1907–1984) valóban a legnagyobbak egyike volt: olyan muzsikus, akinek személye és munkássága hosszú korszakot határozott meg. Formátuma már a két világháború között kibontakozott: nem véletlen, hogy 1940. október 8-án, a Magyarországról emigráló Bartók Béla és Pásztory Ditta búcsúkoncertjén, a Zeneakadémián éppen a harminchárom éves Ferencsik vezényelte a Székesfővárosi Zenekart. A Nemzeti Zenedében Lajtha Lászlótól tanult zeneszerzést, Fleischer Antaltól vezénylést, hangszerelést, partitúraolvasást, de sokakkal ellentétben ő nem volt a budapesti Zeneakadémia neveltje, sőt más zeneakadémiáé sem. Nem volt erre ideje, mert már húszévesen az Operaházba került korrepetitorként, hogy alig néhány évvel később olyan európai zenei műhelyekben dolgozhasson, mint Bayreuth, Salzburg, Bécs. 1945 után, sőt korábban is lehetősége lett volna arra, hogy mint néhány más honfitársa, Nyugaton építse tovább karrierjét, ő azonban Magyarországot választotta. Nagy hatalmú muzsikus lett idehaza, a magyar zenei élet egyik legfőbb ura az opera és a hangversenyélet területén egyaránt, s ez negatívumokkal is járt: sokan, s nem teljesen alaptalanul, az ő szigorú, de inkább a hangverseny ihletet adó szituációjára, mint a próbák aprólékos munkájára építő muzsikusegyéniségének nagyvonalúságát okolták azért a színvonalbeli stagnálásért, amely a hetvenes évekre a magyar zenekari kultúrában kialakult, s amelyből 1983-ban Fischer Ivánnak és Kocsis Zoltánnak kellett kiragadnia a magyar zenei gondolkodást a Budapesti Fesztiválzenekar megalapításával.
A The Masters Collection Ferencsik-albumának összeállítása nem lehetett kockázatmentes feladat, mert a karmesternek vannak szürke, rutinszerű felvételei is. Ez az antológia azonban a legelőnyösebb módon világítja meg a dirigensi profilt. Ráadásul nem mindig veszélytelen művekben. Az első CD-t Beethoven 5. szimfóniá_ja nyitja. Hallhatnánk idejétmúltan romantizáló, túlzásoktól sem mentes olvasatot is – ehelyett tiszta és világos, erőteljes, de egyszersmind fegyelmezett koncepciójú, megragadó előadást élvezhetünk. Hasonló jók mondhatók el Schubert _8. (Befejezetlen) szimfóniá_járól is: Ferencsik muzsikálását itt is egyensúly és mérték, ugyanakkor színgazdagság és költőiség jellemzi – és a korai romantika sejtelmessége. A két szimfónia között egy versenymű egy harmadik bécsi szerző, Mozart tollából: az _Esz-dúr kürtverseny (K. 447) Friedrich Ádám szólójával csupa könnyedség és játékosság, elegancia és természetesség – olyan interpretáció, amelyet az azóta eltelt évtizedek historikus produkciói sem érvénytelenítenek.
A második lemez Ferencsik Bartók- és Kodály-interpretációiból ad ízelítőt (Táncszvit, Cantata profana, Háry-szvit, Marosszéki táncok). A karmester Bartókja markáns, erőteljes, Kodálya színgazdag, temperamentumos. A harmadik CD-n az Ünnepi nyitány, a Bánk bánrészletei és a Hunyadi László Palotás_a reprezentálja Ferencsik meghatározó kapcsolatát Erkel zenéjével, Liszt _Les Préludes-je a nagy 19. századi romantikus szimfonikus költeményei iránti affinitását, Delibes (Csárdás), ifj. Johann Strauss (Kék Duna-keringő) és Berlioz (Rákóczi-induló) a népszerű zsánerdarabok hatásos tolmácsolása területén megmutatkozó eleganciáját. A válogatás tehát, amellett, hogy időtállónak, igényesnek és modernnek mutatja Ferencsik művészetét, sokoldalúságát, rugalmasságát és a magyar zene iránti elkötelezettségét is érzékelteti, a szólistákat is foglalkoztató művekben pedig a korabeli magyar előadó-művészet kontextusába helyezi olyan partnerek szerepeltetésével, mint Ágai Karola, Komlóssy Erzsébet, Réti József, Simándy József, Faragó András és a már említett Friedrich Ádám. Fontos, hogy nemcsak az Állami Hangversenyzenekart, de a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát is hallhatjuk a lemezeken – így Ferencsik kiteljesedett, nagy korszakának mindkét meghatározó zenekari kapcsolatát méltón reprezentálja a kiadvány.